Szerző: Luminous_83
Eredeti bejegyzés: https://www.reddit.com/r/AstralProjection/comments/1i8fenl/i_visited_a_different_reality_what_i_saw_in_our/?rdt=62759
Fordította: Antran a DeepL fordító (ingyenes verzió) felhasználásával
Egy másik valóságot látogattam meg: amit a jövőnkben láttam, attól eldobod az agyad! Örökre megváltoztatott.
Volt egy álmom. Tudod, az a fajta, amikor fölébredsz, és azon tűnődsz, hogy vajon az agyadat épp most hackelte-e meg valami felsőbb hatalom. Annyira élénk, annyira valóságos volt, hogy még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy véletlenül nem egy alternatív valóságba vetültem-e asztrálisan. És ebben az álomban valami hihetetlen dolog történt.
A világ egyik napról a másikra megváltozott. Semmi figyelmeztetés, semmi feljegyzés az univerzumtól, csak bumm - egy teljes kozmikus váltás. Nem volt apokalipszis (hála a csillagoknak - az egyetlen túlélési képességem a szarkazmus😂). Se zombik, se felénk száguldó aszteroidák, se hirtelen szalonnahiány. Ez valami sokkal rendkívülibb dolog volt.
Eszünkbe jutott, hogy nem vagyunk elválasztva egymástól.
Hagyjuk egy pillanatra, hogy ez belénk ivódjon. Minden fal, amit magunk köré építettünk - azok, amelyek miatt azt hisszük, hogy kis szigetek vagyunk, amelyek egyedül úsznak egy hatalmas óceánban - eltűntek. És hirtelen éreztük egymás érzelmeit. Az összeset. Nyersen, szűretlenül, és őszintén szólva, pokolian elsöprően. Képzeld el, hogy egyszerre görgeted végig mindenki érzelmi Facebook-posztjait, de ahelyett, hogy csak néznéd, érzed őket. Igen, ilyen volt.
A kapcsolódás első pillanatai
Kicsiben kezdődött. Felébredtem az álomban, és arra gondoltam: Hmm, valahogy... másképp érzem magam. Nem tudtam hova tenni, amíg a kezembe nem vettem a csésze teámat, és azonnal könnyekben törtem ki. Nem azért, mert a tea rossz volt (bár az íze olyan volt, mintha valaki a kétségbeesés fogalmát főzte volna le), hanem mert a három ajtóval arrébb lakó szomszédom teljes egzisztenciális válságba került, miután a macskája semmibe vette őt. És valahogy én is éreztem ezt😳.
Ahogy kiléptem, olyan volt, mintha valaki 100-ra tekerte volna az érzelmi tárcsát, majd eldobta volna a kapcsolót. Egy olyan nő diadalát éreztem, aki elsőre párhuzamosan parkolt (egy hős, őszintén szólva). Éreztem az egzisztenciális kétségbeesést, ahogy valaki kinyit egy zacskó chipset, és rájön, hogy az nagyrészt levegő, éreztem egy barista dühét, aki a napi harmadik Karenjével bajlódik, és próbál higgadt maradni, miközben az univerzum csendben minden emberi frusztráció bokszzsákjává teszi őt. Éreztem egy gyermek izgalmát, aki felfedezi az első szivárványát. Olyan volt, mintha mindenki érzéseinek medencéjébe dobtak volna, és hadd mondjam el, mély volt. Nagyon mély.
A nagy érzelmi kaszkád
Eleinte kaotikus volt. Teljességgel kaotikus. Az emberek úgy botorkáltak ki otthonukból, a mellkasukat fogva, mintha épp most futottak volna le egy maratont, és közben érzelmi összeomlást kaptak volna. Egy pizsamás fickó a járdaszegélyen ült, felváltva zokogott és vihogott. „Érzem egy kisgyerek örömét, aki most tanulta meg, hogyan kell kimondani, hogy » kocsi«, és egy anyuka stresszét, aki próbálja elaltatni!” - kiabálta. Egy szemetesre mutatott. „Az a szemetes? Elárulva érzi magát, mert két napja nem ürítették ki. De azért feldolgozza!” Biztos vagyok benne, hogy az a szemetes most az én totemállatom.
De nem volt minden rossz. Persze, lehengerlő volt - mintha 5 Red Bullt meginnék, aztán megpróbálnék meditálni -, de furcsán szép is volt. Nem tudtál többé elbújni. Mindenki falai leomlottak, és nem volt hely a színlelésre. Finomítatlan volt. Zűrös. És annyira, de annyira valóságos.
A süket duma halála
Hadd mondjam el, hogy a sz*rakodás aznap meghalt. Teljesen. Örökre. Többé már semmit sem tudtál megjátszani. Ha valaki azt mondta, „Jól vagyok”, miközben belsőleg örvényben volt, tudtad. Ha egy politikus üres ígéretekkel teli beszédet mondott, a bűntudata gyakorlatilag arcul csapott. A vezérigazgatók nem bújhattak a „csapatépítő kezdeményezések” mögé, miközben kizsákmányolták a dolgozókat, mert az érzelmi visszahatás akkorát ütött rajtuk, mint egy tehervonat.
Még az Instagram is felismerhetetlenné vált. Eltűntek a #boldogságos posztok és a kamu mosolyok. Ha valaki megpróbált egy tengerparti szelfit posztolni, miközben titokban sírt a hitelkártya-adóssága miatt, az igazság neonként sugárzott. Az influenszerek tömegesen léptek ki, mert nem tudtad úgy eladni a fehérjeport, hogy közben belül halottnak érezted magad - többé senki sem rezgett vele.
Az ölelés-apokalipszis
Aztán jöttek az ölelések. Ó, az ölelések! Akkor kezdődött, amikor valaki úgy döntött, hogy kiöleli magából. És hadd mondjam el, gyorsabban terjedt, mint a fing egy zsúfolt liftben. Idegenek ölelkeztek az élelmiszerboltokban. Az emberek megölelték a futárokat. A szomszéd kirohant és úgy megölelte a postást, hogy az elejtette az Amazon csomagját. Nem számított. Mindenkinek csak kapcsolódásra volt szüksége.
Még a harag is produktívvá vált. Valaki azt kiabálta: „Mérges vagyok rád!”, mire a másik azt válaszolta: „Tudom, és érzem, és sajnálom”, és hirtelen egymás karjaiban zokogtak. Közúti dühöngés? Elmúlt. Nem tudtál úgy dudálni valakire, hogy ne érezted volna át a gyerekkori traumáját, és hadd mondjam el neked, ez megváltoztatja a dolgokat.
A kapzsiság és kizsákmányolás összeomlása
Itt kezdtek igazán érdekessé válni a dolgok. A kapzsiság nem élhette túl. Többé már nem csak etikátlan volt, hanem fizikailag is elviselhetetlen. Képzeld el, hogy milliárdos vagy, és hirtelen átérzed minden alulfizetett munkás elkeseredettségét, aki az életmódodat lehetővé tette. Jeff Bezos valószínűleg egy hétre magzati pózba kuporodott.
A háborúk egyik napról a másikra leálltak. A környezetszennyezés lelassult, majd megszűnt. Nem bombázhattál le egy falut, vagy nem önthettél szennyet egy folyóba, mert az érzelmi ára kiütött volna. Egész iparágak omlottak össze, de ez senkit sem érdekelt, mert rájöttünk, hogy amit igazán akartunk, az nem a pénz volt - hanem a kapcsolódás.
A bolygó (és önmagunk) gyógyítása
A kapzsiság eltűnésével az emberiség a gyógyítás felé fordította figyelmét. És szent sz*r, de nagy szükségünk volt rá! Az emberek, akik évtizedekig hordozták a traumát, végre kiengedték, mert tudták, hogy nincsenek egyedül. A terápiás ülések csoportos ölelésmaratonokká váltak. A gyász közös élmény lett, nem pedig magányos teher.
És a Föld? Ó, a Föld virágzott. Éreztük a fák lélegzését, az óceánok sóhaját, a hegyek magasan és stabilan álltak felettünk. Az emberek fákat ültettek, folyókat tisztítottak, és nem voltak többé s*ggfejek a bolygóval szemben - nem azért, mert muszáj volt, hanem mert úgy érezték, hogy ez a helyes.
A világ, amely fölébredt
Amikor fölébredtem az álomból, könnyek folytak végig az arcomon - nem a szomorúságtól, hanem a látottak elsöprő szépségétől. Ez nem csak egy álom volt - ez egy pillantás volt arra, amik lehetnénk. És a legszívszorítóbb rész? Lehetségesnek éreztem. Kézzelfoghatónak. Mint egy elfeledett igazság, ami mélyen bennünk van eltemetve, és arra vár, hogy emlékezzünk rá.
Képzeljük el, hogy minden nap egy olyan világban ébredünk, ahol a kedvesség nem a kivétel, hanem a szabály. Ahol senkinek sem kell a semmibe kiabálnia a figyelemért, mert már eleve mindenki meghallgatja. Egy olyan világot, ahol a fájdalmat nem elrejteni vagy elítélni kell, hanem tartani és megosztani, amíg meg nem puhul és fel nem oldódik a kollektív együttérzés fényében.
Ebben a világban a szeretet nem csak egy múló érzelem volt - hanem egy erő. Minden interakcióba, minden döntésbe beleszövődött. Az emberek nem féltek megmutatni a szívüket, mert a sebezhetőség már nem jelentett kockázatot - hanem hidat jelentett. A kapcsolatok mélyebbek, gazdagabbak, őszintébbek voltak. Nem voltak játszmák, nem volt kételkedés, nem volt „mit értett azon az üzeneten?” ostobaság. Csak tiszta, hamisítatlan kapcsolat.
Konfliktus még mindig létezett - persze, hogy létezett. De más volt. Nem lehetett gyűlölni valakit, ha érezted a félelmét, a bánatát, a reményét. A viták a megértés lehetőségévé váltak, nem pedig csatatérré. A vezetők nem hatalommal uralkodtak - együttérzéssel irányítottak, szívükben érezték minden döntés súlyát. Képzeljünk el egy olyan kormányt, amely nem kapzsiságból vagy becsvágyból cselekszik, hanem a felelősség mély érzéséből minden egyes lélek iránt, akit szolgál. Képzeljük el, hogy az intézkedéseket nem a haszon, hanem a szeretet alakítja.
És a kreativitás - ó, a kreativitás! A művészet úgy virágzott, mint még soha, mert minden festmény, minden dal, minden történet a kollektív érzelmek súlyát hordozta. Nem csak megnéztél egy filmet - érezted, átélted, belélegezted. Minden ember művész lett, aki az érzelmeit valami gyönyörűvé, valami igazivá szövi.
A Föld gyógyulni kezdett. A természetet nem úgy kezeltük, mint valami különálló dolgot, hanem mint önmagunk kiterjesztését. A környezetszennyezés megszűnt, mert senki sem bírta tovább érezni a Föld fájdalmát. Fákat ültettünk, folyókat tisztítottunk meg, helyreállítottuk a talajt - nem kötelességből, hanem mert úgy éreztük, hogy helyes. Mert úgy éreztük, hogy önmagunk egy részét gyógyítjuk meg.
És a magány? Eltűnt. Nem azért, mert hirtelen mindenkit körülvettek az emberek, hanem mert végre megértettük, hogy sosem voltunk igazán egyedül. Minden érzésünk közös volt, visszhangra talált, és megértették. Azok az emberek, akik egész életükben láthatatlannak, értéktelennek vagy nem szeretettnek érezték magukat, hirtelen a kapcsolódás szövedékébe burkolóztak. Képzeld el a megkönnyebbülést, amikor a kétség árnyéka nélkül tudod, hogy számítasz. Hogy az örömöd, a fájdalmad, a létezésed szétáradt és mindenkit megérintett körülötted.
Ez a világ nem volt tökéletes, de eleven volt. Teljesen, vibrálóan élő. Nem volt zsibbadt, nem volt távolságtartó vagy apátiában fuldokló - ébren volt. Minden pillanat számított, mert minden pillanat közös volt. Minden ember számított, mert minden embert éreztek.
Amikor felébredtem, sokáig feküdtem ott, bámultam a plafont, és azon tűnődtem, miért ne lehetne ez a világ valóságos. Talán mégis lehet. Talán nem csak egy álom volt, hanem egy tervrajz, egy sugallat az univerzumtól, ami elmondja nekünk, hogy mire vagyunk képesek. Mi lenne, ha többé nem tennénk úgy, mintha különállóak lennénk? Mi lenne, ha úgy döntenénk, hogy érzünk, kapcsolódunk, szeretünk - nem majd egyszer, hanem most?
Állandóan arra a világra gondolok. Arra gondolok, hogy mennyivel könnyebb lenne a szívünk, mennyivel kedvesebbek lennénk magunkhoz és egymáshoz. Arra a szépségre gondolok, amit létrehozhatnánk, az életekre, amelyeket átalakíthatnánk, a gyógyulásra, amelyet végre elkezdhetnénk. És azon tűnődöm - mire várunk még?
Nem tudom, mi volt az, és még mindig nem dolgoztam fel, de valóságos volt, és sokkal kézzelfoghatóbb, mint a mindennapi valóság. És egyszerűen mély késztetést érzek arra, hogy mindenkinek meséljek róla/megosszam az emberekkel, abban a reményben, hogy ez elülteti valaminek a magját, ami valósággá❤️ válhat.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A szerző utólagos kiegészítése: Minden redditelőnek, aki időt szánt arra, hogy elolvassa az álmomat:
Szent szar😳, ez felrobbant!!!! Szívből kell mondanom valamit: mindannyian lehengereltetek - a lehető legjobb értelemben. Amikor posztoltam az álmomról, soha az életben nem gondoltam volna, hogy ennyi embert fog megérinteni. A hozzászólásaitokat és a szeretetről, reményről és inspirációról szóló üzeneteket olvasva totál elsírtam magam. De azért boldog könnyekkel. Tönkretette a sminkemet - úgy kezdtem az olvasást, hogy „ szexi füstös szemek”, és a végén „megvert hátsó sikátoros prosti” lett a végeredmény 😂😭...
Látni, hogy ez milyen mélyen rezonált ennyi emberrel, az egyik legalázatosabb és leggyönyörűbb élmény volt. Minden egyes hozzászólást elolvastam, és bár nem tudok mindenkinek válaszolni, tudjatok róla, hogy mélyen érzem a kedvességeteket és az összekapcsolódást. Olyan ez, mint egy óriási csoportos ölelés az interneten keresztül, és soha nem gondoltam volna, hogy ezt irónia nélkül mondom.
Szeretnék még egy hatalmas köszönetet mondani az összes kitüntetésért - el vagyok ájulva😭😱! Ha belegondolok, hogy idegenek időt, energiát és igen, Reddit érméket szántak arra, hogy kifejezzék elismerésüket, egyszerűen elszáll az agyam. Még sosem kaptam díjat korábban - most úgy érzem, mintha most nyertem volna az Oscar-díj Reddit-egyenértékét - csakhogy a trófea helyett idegenek mondták el, hogy megríkattam őket. Elég közel van hozzá💪🏼! 😂
Gyerekkorom óta arról álmodtam, hogy író leszek. Az, hogy valami, amit írtam, ilyen módon megérintette az embereket - ez egy olyan megerősítés, amiről nem is tudtam, hogy szükségem van rá.
De ez a bejegyzés nem rólam vagy az egómról szólt. Azért osztottam meg ezt az álmot, mert úgy éreztem, hogy ez egy üzenet - nem csak nekem, hanem mindannyiunknak. Prófétikusnak éreztem, mint egy pillantást arra, hogy mivé válhatunk, ha a megosztottság és a félelem helyett az együttérzést és a kapcsolódást választjuk. Nem azért mondom ezt, hogy grandiózusan hangozzak, vagy hogy úgy, mint valami misztikus Wi-Fi kapcsolat az univerzummal (mert, lássuk be - én még mindig az az ember vagyok, aki azt mondja, hogy „ neked is”, amikor a pincér jó étvágyat kíván😬😳).... Csak érzem ezt a mély vonzást és felelősséget, hogy megosszam, hogy elültessek egy magot a kollektív tudatunkban.
Ha van valami ötletetek, hogyan tudnám ezt még több emberrel megosztani, szívesen meghallgatom. Nem arról van szó, hogy virálisan terjedjen, vagy hogy elismerjenek - ez tényleg nem érdekel -, hanem arról, hogy emlékeztessen mindannyiunkat arra, hogy mi lehetséges. Látod, ha hiszed, és ha elég sokan tudunk elképzelni egy kedvesebb, jobban összekapcsolt világot, akkor tényleg hiszem, hogy meg tudjuk valósítani🥰. Minél többet gondolunk rá és minél többet képzeljük el - annál közelibbé és kézzelfoghatóbbá válik.
Szóval köszönöm - köszönöm az időtöket, a kedvességeteket, a támogatásotokat és a hajlandóságotokat, hogy valami jobbat képzeljetek el. Ti ezt az álmot még szebbé tettétek, mint amire valaha is számítottam. Álmodjunk, képzeljünk és teremtsünk tovább együtt - mert talán, de csak talán, ez az álomvilág közelebb van, mint gondolnánk. Minden forradalmi ötlet, minden tudatváltás egy gondolatként kezdődött valakinek az elméjében. Amikor valamit élénken elképzelünk, nem csak elképzeljük - elkezdünk életet lehelni bele. Minél többen csatlakoznak ehhez a vízióhoz, annál erősebbé és kézzelfoghatóbbá válik, mintha téglákat raknánk hozzá, hogy hidat építsünk az álom és a valóság között. El fogunk jutni oda, ábrándozásról ábrándozásra. Szeretettel mindannyiótoknak ❤️❤️❤️
Pár a hozzászólások közül:
~ Ez az egyik legjobb dolog, amit hosszú ideje olvastam. Köszönöm, hogy megosztottad! Gyönyörűen leírtad.
~ Teljes szívemből hiszem, hogy pontosan ez az, ahová tartunk. Ez az ébredés, amit most mindannyian megtapasztalunk - a fény kiárad a földre, a „villanás”, amit az emberek megjósolnak. Ez történik.
Az elmélyülésnél/szembenézésnél tartunk. Ezután jön a megélt szeretet-egység. De ezt a lehetőséget most arra kell használnunk, hogy reflektáljunk önmagunkra, kitisztítsuk a saját szennyünket, és megtanuljunk teljesebben szeretni.
Nagyon sok ember változik most, növekszik, megért, és amint elérjük a fordulópontot, ez a változás ezt fogja előidézni.
Azok közülünk, akik tudják, hogy ez a valóság, akik szeretnek, és akik fénymunkát végeznek most, azok a fő okai közt vannak annak, hogy ez az ébredés megtörténik. Azzal, hogy megváltoztatjuk magunkat, megváltoztatjuk a világot.
Annyira szeretem ezt a bejegyzést! Köszönöm, hogy megosztottad!
~ Nekem is volt egy ugyanilyen álmom, mint a tiéd. Ez volt az első alkalom, hogy egy barátom is megjelent az álmomban, és reggel írtam neki egy üzenetet, és ő is ugyanezt álmodta. (…)
